-          Nem hiányzik? – kérdezte Gwagged Annwn, a Tó Istennője.

Egy sziklán ült, a Tó mellett. Mint egy sellő a tenger közepén. Csak Ő nem félszerzet, mint egy sellő. Úgy értem: teljesen emberi.

Leszámítva a szemét, persze. Nem láttam ehhez foghatót még soha.

Ezért is kerültem a tekintetét.

-          Nem hiányzik? – ismételte meg a kérdést, de most már sokkal lágyabban, mint az előbb, szelíden, már-már elérzékenyülve, mint mikor anya simogatja meg gyermekét, ha látja, hogy feltörni készülő könnyeivel küszködik.

Nem válaszoltam azonnal. Kicsit meg kellett köszörülnöm a torkom, hogy elég határozottnak és acélosnak tűnjön a hangom. Hogy ne remegjen. Persze, Őt nem tudtam átverni. De próbáltam fenntartani az illúziót.

-          Nem hiányzik? – suttogta, most már alig hallhatóan, a kérdést.

-          Nagyon hiányzik, Úrnőm – válaszoltam. Határozottan, de csendesen. A kettő nem zárja ki egymást…

Hallottam, ahogy feláll a szikláról. Félszegen álltam, lehorgasztott fejjel. Hallottam, ahogy lépdel felém, a léptei úgy hangzottak, mint amikor a Tó vize halkan loccsan az erdő és a part találkozásánál kora őszi alkonyon.

Féltérdre ereszkedtem és lehajtottam a fejem. Illik megadni a tiszteletet annak, aki a Hatalom kardját őrzi.

Megállt előttem, csillogó halpikkelyes ruhájában, tökéletes formájú mezítelen lába puhán érintette a parti mohát, és azon a földhözragadt kérdésen gondolkodtam, hogy vajon ennek a tökéletes lénynek van e súlya. Azt hiszem, nem volt.

-          Nézz rám! – kérte inkább, mint parancsolta.

-          Nem merek, Úrnőm! – válaszoltam,rövid tétovázás után, ahogy az igazsághoz illett.

-          Miért nem? – kérdezte

-          Azért, Úrnőm – válaszoltam, továbbra is féltérdre ereszkedva, lehajtott fejjel – mert Te vagy a Tó Istennője, és nem merek a szemedbe nézni.

-          Miért – kérdezte – mi van a szememben?

-          Tudod jól, Úrnőm, a választ – mondtam.

-          Igen, tudom – válaszolta. – Mégis, kérlek, mondd el, hogy Te magad is tudd, s adj hangot, s testet a félelmednek. Egy kérés – folytatta – ritka kegy egy istentől, s nem tudhatod, mi jöhet utána, hát tedd meg így! Kérlek, válaszolj!

-          Azért, Úrnőm, mert a szemed nemcsak a Tó smaragdzöld tükre.

Ha szemedbe nézek, akárha a Tó tükrében nézném magamat. De nem az arcomat és alakomat látnám benne, hanem a lelkem arcát és alakját, s minden kérdését, és a kérdésekre adott igaz válaszokat is.

-          Félsz a kérdésektől, s félsz az igaz válaszoktól ?- vallatott tovább Gwagged Annwn.

-          Nem, Úrnőm. Ismerem a kérdéseket, és ismerem a válaszokat is, már jó ideje. De hangot és testet adni a válaszoknak – nem akarok!

-          Nem akarok! – visszhangozta kérdő hangsúlyt toldva a kijelentés mögé. Majd folytatta:

-          Hallani akarom, Herceg! mi az, amit keresel?

Hallgattam.

-          Mi az, amit keresel, Herceg? – s hangja csattant, mint a nyári villám, s a tó vize emelkedett és haragoszöld színűvé vált, s a környező fák susogni és hajladozni kezdtek a feltámadó széltől.

-          A Grált, Úrnőm. – válaszoltam csendesen.

Haragja lassan csendesedett. Még mindig ott térdeltem előtte. Egészen közel lépett hozzám, s a fejemre tette egyik kezét. Végtelen nyugalom áradt szét bennem.

-          Herceg! – szólított meg – tudod, mi a Grál?

-          Tudom, Úrnőm – válaszoltam. –

A Grál: szimbólum. Csakúgy, mint Te magad, csakúgy, mint a Hatalom Kardja, Excalibur, aminek Te vagy az őrzője.

-          Igen, Herceg. – válaszolta. – S a válaszod elhiteti velem, hogy igazat szólsz: ismered a kérdéseket és ismered az igaz válaszokat is.

-          De ne feledd – folytatta –  Excalibur nem lehet a tiéd, csak akkor, ha elég bátor vagy a szemem tükrében, a Tó tükrében meglátni lelked alakját és arcát. Excaliburhoz, és segítségével a Grálhoz csak ezen keresztül vezet út, sehogy másképp. Hangot és Testet kell adnod. Hangot és Testet a kérdéseknek, Hangot és Testet a félelemnek, és végül a válasznak. Egynek. Megértetted-e, amit mondtam neked, Herceg? – kérdezte.

-          Megértettem, Úrnőm! – válaszoltam.

Úgy hagyott ott, féltérdre ereszkedve. Nem tudom, mikor lett eggyé a tóval ismét. Talán, amikor a könnyű tavaszi eső csilingelt a víz felszínén.

Sokáig térdeltem még úgy a tóparton, a víztükörben bámulva sötét sziluettem táncoló körvonalait.