Azt találtam ki, hogy nem fogom nagyon előre fejben megszerkeszteni, miket írok és miket nem.
Van, amikor csak egyszerűen úgy érzem, írnom kell. És onnan tudom, hogy vállalható e magamnak, amit írok, hogy szinte kifolyik magától a billentyűzetemről az írás, nem kell rajta gondokodnom és szerkesztgetnem, vagy legalábbis nem sokat.
Csak úgy jön.
Ha így csinál, ha a mondanivalóm ráfolyik a billentyűzetre és az vezérel, nagyon nem lövök mellé.
Hát akkor kezdjük is el.
A következő bejegyzéssel, pl.
- Nem hiányzik? – kérdezte Gwagged Annwn, a Tó Istennője.
Egy sziklán ült, a Tó mellett. Mint egy sellő a tenger közepén. Csak Ő nem félszerzet, mint egy sellő. Úgy értem: teljesen emberi.
Leszámítva a szemét, persze. Nem láttam ehhez foghatót még soha.
Ezért is kerültem a tekintetét.
- Nem hiányzik? – ismételte meg a kérdést, de most már sokkal lágyabban, mint az előbb, szelíden, már-már elérzékenyülve, mint mikor anya simogatja meg gyermekét, ha látja, hogy feltörni készülő könnyeivel küszködik.
Nem válaszoltam azonnal. Kicsit meg kellett köszörülnöm a torkom, hogy elég határozottnak és acélosnak tűnjön a hangom. Hogy ne remegjen. Persze, Őt nem tudtam átverni. De próbáltam fenntartani az illúziót.
- Nem hiányzik? – suttogta, most már alig hallhatóan, a kérdést.
- Nagyon hiányzik, Úrnőm – válaszoltam. Határozottan, de csendesen. A kettő nem zárja ki egymást…
Hallottam, ahogy feláll a szikláról. Félszegen álltam, lehorgasztott fejjel. Hallottam, ahogy lépdel felém, a léptei úgy hangzottak, mint amikor a Tó vize halkan loccsan az erdő és a part találkozásánál kora őszi alkonyon.
Féltérdre ereszkedtem és lehajtottam a fejem. Illik megadni a tiszteletet annak, aki a Hatalom kardját őrzi.
Megállt előttem, csillogó halpikkelyes ruhájában, tökéletes formájú mezítelen lába puhán érintette a parti mohát, és azon a földhözragadt kérdésen gondolkodtam, hogy vajon ennek a tökéletes lénynek van e súlya. Azt hiszem, nem volt.
- Nézz rám! – kérte inkább, mint parancsolta.
- Nem merek, Úrnőm! – válaszoltam,rövid tétovázás után, ahogy az igazsághoz illett.
- Miért nem? – kérdezte
- Azért, Úrnőm – válaszoltam, továbbra is féltérdre ereszkedva, lehajtott fejjel – mert Te vagy a Tó Istennője, és nem merek a szemedbe nézni.
- Miért – kérdezte – mi van a szememben?
- Tudod jól, Úrnőm, a választ – mondtam.
- Igen, tudom – válaszolta. – Mégis, kérlek, mondd el, hogy Te magad is tudd, s adj hangot, s testet a félelmednek. Egy kérés – folytatta – ritka kegy egy istentől, s nem tudhatod, mi jöhet utána, hát tedd meg így! Kérlek, válaszolj!
- Azért, Úrnőm, mert a szemed nemcsak a Tó smaragdzöld tükre.
Ha szemedbe nézek, akárha a Tó tükrében nézném magamat. De nem az arcomat és alakomat látnám benne, hanem a lelkem arcát és alakját, s minden kérdését, és a kérdésekre adott igaz válaszokat is.
- Félsz a kérdésektől, s félsz az igaz válaszoktól ?- vallatott tovább Gwagged Annwn.
- Nem, Úrnőm. Ismerem a kérdéseket, és ismerem a válaszokat is, már jó ideje. De hangot és testet adni a válaszoknak – nem akarok!
- Nem akarok! – visszhangozta kérdő hangsúlyt toldva a kijelentés mögé. Majd folytatta:
- Hallani akarom, Herceg! mi az, amit keresel?
Hallgattam.
- Mi az, amit keresel, Herceg? – s hangja csattant, mint a nyári villám, s a tó vize emelkedett és haragoszöld színűvé vált, s a környező fák susogni és hajladozni kezdtek a feltámadó széltől.
- A Grált, Úrnőm. – válaszoltam csendesen.
Haragja lassan csendesedett. Még mindig ott térdeltem előtte. Egészen közel lépett hozzám, s a fejemre tette egyik kezét. Végtelen nyugalom áradt szét bennem.
- Herceg! – szólított meg – tudod, mi a Grál?
- Tudom, Úrnőm – válaszoltam. –
A Grál: szimbólum. Csakúgy, mint Te magad, csakúgy, mint a Hatalom Kardja, Excalibur, aminek Te vagy az őrzője.
- Igen, Herceg. – válaszolta. – S a válaszod elhiteti velem, hogy igazat szólsz: ismered a kérdéseket és ismered az igaz válaszokat is.
- De ne feledd – folytatta – Excalibur nem lehet a tiéd, csak akkor, ha elég bátor vagy a szemem tükrében, a Tó tükrében meglátni lelked alakját és arcát. Excaliburhoz, és segítségével a Grálhoz csak ezen keresztül vezet út, sehogy másképp. Hangot és Testet kell adnod. Hangot és Testet a kérdéseknek, Hangot és Testet a félelemnek, és végül a válasznak. Egynek. Megértetted-e, amit mondtam neked, Herceg? – kérdezte.
- Megértettem, Úrnőm! – válaszoltam.
Úgy hagyott ott, féltérdre ereszkedve. Nem tudom, mikor lett eggyé a tóval ismét. Talán, amikor a könnyű tavaszi eső csilingelt a víz felszínén.
Sokáig térdeltem még úgy a tóparton, a víztükörben bámulva sötét sziluettem táncoló körvonalait.
"Ezen a világon nincsenek bűnösök. Akikről azt gondoljuk, hogy bűnösök, mert ártanak valakinek: valójában csak nagyon félnek."
